Lopott veres

Tegnap a tegnapról elmélkedtem, ahogy a jelenről tanakodtam. Szarszagra eszméltem a női mosdóban. Üldözött a varázslatos 21.-e. Nyugodt lépteimben a menekülés törtett. Hajléktalanok kezemcsókolták. S a szép emberek zsivalya közt, a neonfények árnyékában szorultam. S szorult lábujjam is, kapaszkodott megmaradt lélekjelenlétem földjébe. Takarodj 21, ne üldözz kérlek. "Nem tart örökké" A 21-es számú ház falán, mindig üzennek az égiek, nevetséges módon. A házból csak egy fal maradt és az egész egy romhalmaz. Köszönöm. Értettem.  Menni, rohanni, menni, sétálni. Fel, fel, fel.

 Nem tudom hogy s mikor. Már nem tanakodtam, már nem menekültem többé. Én voltam az út fölfelé. Én voltam a fájdalom a lábamban. Maga a feltörő lélegzetem. A rozsdás kerítés mely egykori urát védte még mindig. Maga voltam a zörej és a félelem az árnyékban.  A vöröslő virág, amely még éjszaka is szikrázik, én voltam az a virág, amit letéptem s hajamba tűztem. Ujjammal kavartam meg a város fényeit. Vettem számba őket s köptem fel az égre. Ott voltam az ISten hátán, hol még a madarak sem járnak, csak egy madár, aki én voltam. Az út nem fogyott, csak a lábam kopott.

 Találkoztam egy öreg úrral. Ott az Isten hátán. Arcát nem láttam, hátulról meleg fény ölelte körül. Cigarettázott. Útbaigazított. Csakhogy én nem akartam vissza menni. Ez a szép ember voltam. A fehér szakálla. A cigarettája akartam maradni. a könyve s a szavak lenni, amit olvasott. Februárban volt utoljára a városban. Gyönyörű volt az öreg, s én is. 

Visszafelé két éjszakai lepke voltam, kik búcsúztak tőlem. Tegnap  nem a jelenben éltem. A jelen élt meg engem. A könnyem csordult: lefelé kellett mennem. Vissza.

Mert ugye mit is jelent a szeretet?

Követel-e a szeretet?

Tán birtokol?

Nem.

A beton melege a hátamra fekszik.

Az ég kéksége néz szembe velem.

A vöröslő téglákat s a kéményt szellővel becézem,

simogatom kemény gerincét tekintetemmel. 

Örülök, hogy élek s lélegzek.